A hallgatói szerződés, avagy a röghöz kötés megmozgatta a magyar közvéleményt körülbelül ezen két kifejezés mögötti tartalom mentén. Ezeket az elnevezéseket nem alfabetikus szempontok miatt helyeztem el ilyen sorrendben, hanem azért, hogy azok is meghallják véleményem, akik egyébként Klinghammer szindrómában szenvedve meg sem hallják a röghöz kötés kifejezést. De nem szép tőlem az, hogy a felsőoktatásért felelős államtitkárról nevezem el ezt a betegséget, hiszen Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és Hoffmann Rózsa, köznevelésért felelős államtitkár is elkapta a kórt már jóval régebben, ami úgy tűnik, hogy jobboldali körökben nagyon ragályos, de a vírusgazda kilétét még homály fedi.

Azt azonban ki kell jelenteni, hogy akárhogy is nevezzük ezt az eljárást a szűken vett célja teljesen érthető, sőt jogos is: azok, akik állami pénzen, azaz államilag finanszírozva szerezték meg a diplomájukat, a megszerzett tudást Magyarország javára hasznosítsák. A kivitelezéssel azonban már komoly problémák vannak, mind gyakorlati mind elvi téren.

- Ha az én adómból diplomázott le, akkor ne húzzon el külföldre dolgozni és meggazdagodni, hanem itthon tegyen jót azokkal, akik a tanulmányait finanszírozták – ilyen és ehhez hasonló mondatokat a diáktüntetések idején nagyon sokszor hallhattunk. Nyilvánvalóan a kormányzati kommunikációnak köszönhető ez a fajta felfogás, mint a „kik állnak a hallgatók mögött” oknyomozói eszmefuttatás is. Látható, hogy egyetlen dologban tér el az általam megfogalmazott céltól, és ez pedig a munkavégzés helye. Ez azért is érdekes, mert az Európai Unió tagjaként Magyarország vállalta, hogy garantálja a személyek szabad áramlásához való jogát, ez abban az alapszerződésben van leírva, amit minden tagállam belső jogának részévé vált, tehát a kötelezően megszabott hazai munkavégzés ezt a jogot sérti.

Matolcsy György, volt nemzetgazdasági miniszter elszólásából kiderült, és amit a Világbank megerősített: körülbelül 500 ezer magyar dolgozik kint külföldön, akik 2011-ben az akkori magyar GDP 1,7 százalékának megfelelő összeget utaltak haza. Mindeközben a rendszerváltástól 2012-ig a felsőoktatásra fordított összeg GDP-hez viszonyított aránya 1 százalék körül mozgott. Természetesen nem az összes külföldön dolgozó magyar diplomás - az arányuk 13 százalék a Világbank szerint – de akkor is jól mutatja azt, hogy nem feltétlenül probléma, ha valaki külföldön vállal munkát.  Arról nem is beszélve, hogy mi lenne, ha hirtelen félmillió embernek kellene munkát találni itthon – ha hazatérnének a külföldi munkavállalóink -, miközben a Nemzeti Munkaügyi Hivatal adatai szerint tavaly decemberben 570 ezerre rúgott a munkanélküliek száma hazánkban.

Tehát egy friss diplomás miért maradna itthon ilyen kilátások mellett? Tény, hogy az sincs megtiltva, hogy külföldre menjen dolgozni, főleg azt figyelembe véve, hogy az ottani fizetésekből sokkal könnyebben tudja visszafizetni az államnak azt a pénzt, amit a tanulmányaiba fektetett. Éppen ezért okoz nagy problémát az, hogy ez az intézkedés, bár Magyarországon akarja tartani a fiatalokat, pont az ellenkezőjét idézi elő.

Mindazonáltal, gyakorlatilag hallgatói szerződés sincs már, átnevezték nyilatkozattá, valamint – az Alkotmánybírósággal folytatott tisztességtelen harc után - az Alaptörvényben rögzítették az állami ösztöndíjas hallgatók kötelező itthoni munkavállalását. 20 év alatt kell ledolgozni az állami finanszírozásban töltött képzési idő éveinek számát Magyarországon, vagy magyar joghatóság felügyelete alatt, melyben a regisztrált munkanélküliség és a gyerekvállalás is szerepel, mint enyhítő körülmény.

Arról továbbra sem tudni, hogy mégis mennyit kell visszafizetnie annak, aki ezt nem teljesíti. Számomra az sem tiszta, hogy a tanulmányokra fordított 3-6 év, mégis miért áll egyenes arányosságban ugyanennyi munkaévvel. Ez koncepció így még több sebből vérzik.

Visszatérve az elvekhez: az államilag támogatott tudás, nem csak adó formájában tud megtérülni, illetve nem lehet ezt közvetlenül mérni. Ha valaki a diplomájával külföldre megy dolgozni, akkor nem feltétlenül  ”agylopásról” van szó, hanem inkább értékes országimázsról. Egy jó magyar szakember külföldön hírét viheti a színvonalas magyar felsőoktatásnak – amit jelenleg a kormány forráskivonásokkal igyekszik tönkrezúzni - , megszerzett kapcsolataival tökét tud bevonzani a magyar gazdaságba, hiszen, ahol a tudás oda vándorol a tőke. Külföldi diákokat is arra csábíthat egy ilyen szakember, hogy Magyarországon tanuljanak, mert akkor olyan tudást szerezhetnek, amit bárhol tudnának kamatoztatni.

Szerződéses és törvényi kényszerítés helyett inkább azt a mentalitást kellene erősíteni, hogy ha magyarként az állam pénzén tanultál és külföldre mennél dolgozni, akkor vidd hírül külföldön, saját magad bizonyítva, hogy érdemes a hazádban befektetni. Ezt persze megteheti az is, aki önköltségesen szerzi meg a diplomáját. Ez a felfogás sokkal jobban erősítené a nemzeti identitást és összetartást – a gazdaságról nem is beszélve -, mint az, hogy ilyen-olyan módszerrel próbáljuk itt tartani a fiatalokat. Az a kutya, aki szabadon lehet az udvarban, lehet, hogy párszor ’megszökik’, de mégis sokkal hatékonyabban őrzi az otthonát, így ellátva a ’munkáját’, mint az, amelyik rövid láncra van verve és az első adandó alkalommal úgy eliszkol, hogy soha többé nem tér haza. És arról csahol a szomszédban, hogy milyen szar volt otthon.

Egy diplomás sem menne külföldre, ha biztosan találna itthon munkát, sokan az ördöggel is szerződés kötnének, nem csak az állammal és sokkal szigorúbb feltételekbe is belemennének, ha ezzel garantált lenne az, hogy a diploma megszerzése után biztosan lesz munkájuk. Így a hibát nem csak a hallgatókban kellene keresni.