Hogy visszatalálj:

Hirdetés

Kommentek

Címkék

Unyatyinszki György újságíró, Szeged oknyomozója

Volt szerencsém, akkor a szegedi egyetemi lapban, a SZTE-reo-ban bontogatni tintafoltos újságírói szárnyaimat, amikor épp Unyatyinszki Gyuri volt a főszerkesztője. Akkor is úgy állt a munkatársaihoz, mint most hozzám, mikor megkértem, hogy segítsen ki egy beadandóval kapcsoltban: segítőkészen. Mivel portré interjút kellett készítenem, ezért kérdéseimre türelmesen válaszolt, válaszaiból megtudhattam, hogy volt informatika tanára beszélte rá, hogy humán képzésre adja a fejét, az újságírásban számára a közlés a legmeghatározóbb és természetesen oknyomozói tevékenységébe is bepillantást engedett.

Dragonovics: Békéscsabán születtél és a gimnáziumot is ott végezted el. Mennyire meghatározó számodra az a város?

Unyatyinszki György: Békéscsaba egy olyan város, ahol felnőni jó dolog, azonban 18 évesen egy értelmiségi létre törekvő fiatalnak már kevés lehetőséggel kecsegtet. Kifejezetten sok középiskolás tanult a városban, a környező kisebb településekről rengetegen jártak be, szóval egy jó olvasztótégely volt. Szakközépbe jártam, informatikusnak képeztek, azonban szerencsére akadt pár olyan tanárom, akik inkább gondolkodásra bírtak, mintsem a tananyag egyszerű visszaadására. Így megtanultam, hogy elsősorban önmagammal szemben legyenek elvárásaim, olvassak sokat és legyek nyitott mások gondolataira is. Manapság nem nagyon járok vissza a családom látogatásán túl, viszont mindig leülök a régi informatika tanárommal néhány pohárra, jó barátom. Furcsa módon neki köszönhetem, hogy elmentem bölcsésznek. Persze az is motivált, hogy a 98 százalékban fiúkból álló osztályból pár hónap múlva már bölcsész lányok mosolygása határozta meg a környeztem.

 unya1_1.jpg

D.: Informatika tanárod, hogyan érte el, hogy a békéscsabai Gépészeti és Számítástechnikai Szakközépiskola után az SZTE-BTK-n folytasd a tanulmányaid?

U.GY.: Rákóczi István Péterről, azaz Rip-ről kérdezel, hogy ne felejtsem el megemlíteni a nevét. Mindig is azt tapasztaltam nála, hogy pontosan tudja, hogy mit csinál, nem csak a levegőbe beszél az órákon, valamint azokon kívül. Hiteles volt a tudása, olvasottsága, amit úgy adott elő, hogy te is érdekelté válj az elsajátítására. A következetességén túl azonban végtelenül emberi volt, főleg megjelenésében. Néhány sörözés során arról beszélgettünk, hogy a humán pálya közelebb áll hozzám, azon belül is a történelem, meg persze az újságírás. Gyakorlatilag középiskolás korom óta letisztult, hogy mivel szeretnék majd foglalkozni az életben. Ez két dolognak köszönhető: a szüleim minden olyan dologra, ami a fejlődésemet segítette, igen komoly támogatást adtak, közben Rip meg a lehetőségeimet mutatta meg, egy minőségi visszacsatolást kaptam. Ne felejtsük el azt sem, hogy az informatika nem csak abból áll, hogy különböző programozási formákat, számítástechnikai ismereteket foglal össze, hanem azt is, hogy hogyan jutsz különböző információkhoz. Más egy képi információ, más egy szöveges. A történész is forrásokból dolgozik, annak megfelelő kritikájával, egy újságíró csakugyan. Így nem volt nehéz váltani.

D.: Szülőket említettél, pedig ha jól tudom sajnos félárva vagy.

U.GY.: Édesapám sajnos váratlanul elhunyt 2010-ben. Logisztikával foglalkozott, de többet ült autóban, mint irodában. Megtanultam tőle, hogy mi a hiteles kötelesség: nem az, amit mások elvárnak tőled, hanem az, amit az ember a saját vállalásai során vesz magára. Nem a gyerekvállalás a kötelesség, hanem az, hogy az a gyerek ezek után a lehető legjobb környezetben nőhessen fel. Engem így nevelt. Az ő halálát követően szerencsére édesanyám nem tört össze, a legjobb, hogy egy ideje boldogan él élettársával, aki szintén remek ember.

D.: Így akkor édesapád még el tudta mondani neked azokat a fontos tanácsokat, amikre egy fiúnak szüksége lehet az életben. Édesanyád egy nagyon erős asszony, hogy nem tört össze, köszönhető ez a munkájának is?

U.GY.: Édesapám inkább sugározta ezt, ha mondania kellett, akkor rossz fát tettem a tűzre. Csendes mosolyú ember volt. Édesanyám inkább csak szeret élni és nyitottnak lenni. A munka persze egy olyan dolog, amibe bele lehet merülni ilyenkor, de ő tudta, hogy apám sem szeretné azt, hogy élete végéig magányos legyen. Nagyon erős személyiségű emberekből áll a családom.

D.: A munkába menekülés mellett arra is gondoltam, hogy ő akkoriban és most is temetkezéssel foglalkozó cégnél dolgozott.

U.GY.: Nyilván hetente többször találkozik gyászolókkal, így ő is megtanulta ezt kezelni. Szóval nem kellett ebbe "menekülni", egyszerűen csak folytatta az életét, ennek egy része a munkája.

D.: Vidámabb vizekre evezve: említetted, hogy már középiskolában fontossá vált számodra az újságírás, hogy került a kezedbe újságírói toll?

U.GY.: Még Békéscsabán a középiskolában formálódott egy iskolaújság, amiben több lehetőség volt, mint amennyire ki tudtuk használni. Be kellett látni, a közönség sem volt olyan, akik kapkodnak az ilyen tartalom után, általános iskolában többet olvasták a diáklapot. Városi szinten is szerettek volna beindítani egy diáklapot, ennek a formálódó szerkesztőségnek az egyeztető megbeszélésein részt vettem, azonban már Szegedre kerültem, mikor ebből lett valami, bár az is csak rövid ideig működött. Nehéz így arról beszélni, hogy maga az újságíró munka vált számomra fontossá. Sokkal inkább a közlés fontossága. Amikor utazom egy buszon vagy villamoson, sokszor meghallom, hogy miről beszélgetnek az emberek. Elszörnyedek, hogy némelyeknek van szavazati joga. Félreértés ne essék, nem elvenni akarom ezt tőlük, hanem felvilágosítani őket nagyon fontos dolgokról. A történelemtanári diploma, ami egyszer a kezembe kerül is kiváló eszköz lehet erre, szeretnék tanítani, azonban az újságírás közvetlenül hathat a közéletre, míg az oktatás során az erőforrások elaprózódhatnak, sok gyerek elvész, mert a rendszer nem tökéletes. Az újságíró szakma sem az, de mindenki meg tud nevezni egy olyan lapot, amit nívósnak tart. Ez a nívó mozgat serdülő korom óta. Érdemi cikkeket már az egyetemi lapban írhattam.

D.: Egy 'kocka' számára a bölcsész lányok mosolya nyomós indok lehetett, de mi volt még az, ami pont a szegedi egyetem felé terelt?

U.GY.: Az első elképzeléseim szerint az akkori barátnőmmel szerettem volna Budapesten tanulni. Szeged egy olyan alternatíva volt, ahol rengeteg barátom tanul majd, illetve egy emberi léptékű város, kiváló képzéssel. Végül megcseréltem a jelentkezési sorrendet, mert úgy voltam vele, hogy először megnézem, hogy Szegedből mit tudok kihozni, igyekeztem mindig csak egy lépést megtenni. Budapest így egy időre háttérbe szorult, csak mint végső cél - amennyiben az lesz - lebegett a szemem előtt.

D.: Mit gondolsz így utólag, jó döntés volt megcserélni a sorrendet? Természetesen azt nem tudhatod, hogy mi lett volna, ha Budapesten tanulsz, de azt igen, hogy megkaptad-e azt a tudást, amit a szegedi képzéstől vártál.

U.GY.: Jó döntésnek érzem még ma is. Ha az ember el akar költözni, akkor azt bármikor megteheti, de ha fejlődni akar, akkor azt jobb módszeresen, lépésről-lépésre. Nem kellett attól félnem, hogy megkapom-e azt a tudást, amire áhítoztam. De azt hozzá kell tennem, hogy én a tudást nem csak az érdemjegyekben látom. Beszélgettem már erről oktatóimmal egy-egy szóbeli vizsga után, hogy az én közepes érdemjegyem teljesen más dimenzió, mint mikor valaki jelesre visszaadja a bemagolt dolgokat. Nem túl szokványos módon tanulok, inkább feltérképezem azt, hogy melyik oktatónak mi a vesszőparipája, és a tételeket is ezek alapján igyekszem megtanulni. Az információkat kombinálom, ugyanis a magyar minoros tárgyaim között, illetve a történelem szakos tárgyaim között meglepően sok a közös pont. Egy egyszerű példa: Egy kurzus ajánlott irodalmában felfedeztem "Az amerikai sajtó" c. könyvet, amit valami szovjet írt az '50-es években. A vizsgán már csak annyit mondtam a könyv elolvasása nélkül, hogy a könyv alapján sokkal inkább a szovjet értékrendszerről kaphattunk képet, mintsem az amerikairól. Alátámasztottam néhány történelmi példával és kijöttem jelessel. Azóta sem olvastam el a könyvet, bár ideje lenne. Természetesen nem lavírozhat így az ember az egyetemen, precízen is kell készülni, de egy szóbelit sokkal jobb volt nekem így letudnom, mert én inkább "beszélgetős vizsgázó" vagyok.

D.: Pontosabban mit kell érteni a tanulmányaid alatt?

U.GY.: 2007-ben kezdtem Történelem BA-val. Másodévesen azt még irodalomtudomány minorral egészítettem ki, ezt tanultam a harmadik év végéig, amikor letisztult bennem, hogy inkább tanítanék, mintsem naphosszat üljek és kutassak. Azt meghagyom a nálam erre érdemesebbeknek. Így nem diplomáztam, hanem váltottam magyar tanári minorra. Párhuzamosan felpörgött az egyetemi újságírás is, valamint diákmunka szövetkezeten keresztül dolgoztam, így a magyarral már nem sikerült ilyen jól haladni, azóta is inkább a munkára koncentrálok, csak apránként haladok a diploma felé, édesanyám nem nagy örömére.

D.: Hát igen, az anyukák úgy szokták gondolni, hogy először a papír legyen meg és utána a többi. Milyen diákmunkáid voltak?

U.GY.: Voltam banki adminisztrátor, csomagoló, pultos, alkalmi tolmács, dolgoztam nyomdában is. Az egyetem mellett Szegeden nem túl jó lehetőségek vannak, mivel mindent diákmunkás órabérrel végeztetnek, a hallgatók versenyhelyzetben vannak majdnem éhbérért. Azonban még középiskoláskén megtanulhattam, hogy mi a munka: kukoricacímerezés. Tökéletes munka volt arra, hogy megtanulja egy srác, hogy mit ér a pénz, így nem voltak aggályaim, mikor más munkát vállaltam.

D.: Hogyan kerültél az egyetemi sajtó közelébe?

U.GY.: Az első évemben kerestem a helyem. Nem azért, mert elveszett voltam, hanem egyszerűen képet akartam kapni arról, hogy milyen lehetőségeim vannak. Akkor igen jó lap volt a Szabad Ötletek, de a Sarnyai Tibor által vezetett Bölcsőről ugyanezt állíthatom. Végül utóbbi iránt kezdtem érdeklődni, ennek megfelelően a HÖK-höz fordultam, hogy milyen procedúra alapján nyerhetek felvételt. Mechler Ákos adott telefonszámot a szerkesztőséghez, a többi rajtam múlt. Először kulturális témájú cikkeket készítettem, például könyvkritikákat. Később, ahogy már jobban átláttam az egyetemi közéletet, a helyi aktualitások és hírek felé fordultam, később Sarnyai Tibi engedélyével átvettem a Háztáj-rovat vezetését. Oktatókkal készítettem interjúkat, a helyi híreket az egyetemisták szemszögéből elemeztem, feldolgoztam az ÁGOTA Alapítvány történetét. Sarnyai Tibi segítségével műfajilag is letisztultabb lettem. Mindez tartott 2010-ig, amikor felkértek a SZTE-reo főszerkesztői posztjára.

D.: Ki kért fel erre? Sokat gondolkodtál rajta, hogy elvállald ezt a munkát vagy rögtön lecsaptál a lehetőségre?

U.GY.: Kovács Tamás kért fel erre, az akkor kinevezett EHÖK sajtófőnök, korábban nem ismertük egymást, így meglepődtem a dolgon, mikor kiderült, hogy más újságírók ajánlottak engem. Pár napot gondolkodtam, mert azt egyből tudtam, hogy mire lehet számítanom. Korábban gondosan ügyeltem arra, hogy távol maradjak a HÖK-től, viszont itt sokkal nehezebb lett volna ezt megoldani. Végül igent mondtam és elkezdtem módszeresen összeállítani a szerkesztők csapatát. Azt szűrtem le, hogy egy olyan szerkesztőség, amiben maradéktalanul meg tudok bízni, jól fogja ellensúlyozni azt a nyomást, ami felülről az emberre nehezedik. Az első megbeszélésen leültem Horváth Viktorral és Kovács Tamással, miután bemutattam, hogy milyen elképzeléseim vannak a lap profilját illetően, elmondtam, hogy csak abban az esetben vállalom, ha nem utasításokat kapok, hanem legfeljebb ajánlásokat a lap tartalmát tekintve, mert a borítón ez áll: A Szegedi Tudományegyetem Hallgatóinak Lapja. Nem pedig Török Márké, akinek a személye már ekkor ismert volt. Akkor ebbe belementek és két év viszonylagos harmónia volt a kiadó és a szerkesztőség között.

D.: Újságíróként dolgoztam alattad a szerkesztőségben, így akár elmondhatnám én is azt, hogy szerintem hogyan álltad meg a helyed főszerkesztőként, de érdekesebb az, ahogy te ezt az időszakot megélted.

U.GY.: Életem egyik legjobb időszaka volt az a két év. Kossuth-díjasokkal, érdemes művészekkel, akadémikusokkal, nemzetközi hírű zenészekkel készíthettünk anyagokat. A hallgatók részéről is remek visszajelzéseket kaptunk. Gyakran előfordult, hogy a megjelenés hetén már csak elvétve lehetett találni a karokon érintetlen újságot. Tényleg megvalósult az, hogy a bölcsészek megismerhették az orvos hallgatókat és fordítva, egy teljesen multikulturális lap állt össze. A jól végzett munkánkat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a következő tender kiírásakor már 50 százalékkal megnövelt lapszámban gondolkozhattunk. Egy igazi közösség is formálódott az első évben, rendszeresen könnyű italozásba csaptak át a szerkesztőségi ülések. Figyeltünk egymásra, segítettük egymás munkáját, így tanultunk. Semmivel sem voltam több, mint bármelyik másik író, egyszerűen csak össze kellett állítanom, ami a fejekben zajlott.

unya2.jpg

D.: Mennyire volt nehéz összetartani és irányítani a csapatott illetve betartatni a határidőket?

U.GY.: A csapat összetartásával nem volt gond, sokkal inkább a határidőkkel. Nem voltam egy erélyes főnök, ha valaki csúszott a határidőkkel, akkor inkább csak rászóltam, hogy ezzel a többiek munkáját hátráltatja. Jellemzően megértették, azonban mindig elég, ha csak egy ember csúszik. Volt egy külön eset, ami bemutatja, hogy magának a szerkesztőségnek sem volt könnyű dolga, mikor a "10 év a mozgalomban" c. kiadványt kellett elkészítenünk. Ugyanis egy október 2-án hozzánk intézett felkérésben az állt, hogy az EHÖK jubileumi évének megfelelően készítsünk el egy interjús kötetet. A feldolgozandó téma alapján ez 45 interjút jelentett, végeredményben 140 oldalon, mindezt október 15-én már készen kellett volna szállítani. Az utolsó héten a szerkesztőség 2-3 órákat aludt, én már nem is, a nyomdával állandó kapcsolatot tartottam. Végül sikerült leszállítani határidőre.

D.: A leendő tanári pályádon hasznosítani tudod majd azokat a tapasztalatokat, amiket főszerkesztőként szereztél?

U.GY.: Mindkét munka a "kérdezve állítás" műfaja, így úgy érzem, hogy igen.

D.: Miért kerültél ki a SZTE-reo szerkesztőségéből és mivel foglalkoztál azóta, egészen az ominózus HVG cikkig?

U.GY.:  2011-ben egy merőben új felépítésű hallgatói sajtót szerettünk volna kialakítani. Azoknak a hallgatói lapoknak, amelyek megjelentetését egyre nehezebben tudták csak megoldani a HÖK-ök, felkínáltuk, hogy csatlakozzanak, mint állandó rovat a SZTE-reohoz. Így megmaradnak a kar képviseletében, a költségek átvándorolnak az EHÖK-höz, viszont a nagyobb lefedettség, a tartalom színesebbé tétele nagyobb reklámbevételt is jelentett volna, növelni akartuk az oldalszámot is, illetve színes formátumra szerettünk volna váltani. A PartyPonty.hu megreformálása is ránk hárult, azonban kiderült, hogy nincs megfelelő pénzösszeg ahhoz, hogy ténylegesen beinduljon. Három hónap ingyen munka után sokan otthagyták a szerkesztőséget. Közben csalódnunk kellett a kiadóban, az EHÖK-ben, ugyanis a SZTE-reo átalakítása is elakadt, szeptemberben még nem fejeződött be a tender elbírálása. Új sajtófőnököt kaptunk Német Tímea személyében, aki merőben más elképzelésekkel bírt az újságírásról, mint addig bárki. Ez feszültséget okozott, többször belenyúlt a tartalomba, akár önkényesen is. Mivel nem volt fejlődés sem, így bejelentettem, hogy nem szeretném a jövőben ezt a munkát végezni, a szakmai konfliktusok sem hiányoztak a sajtófőnökkel. Egy csendes átmenetben végül Varga Ákos vette át a lapot. Sajnos fokozatosan csalódnom kellett a kiadó EHÖK-ben. A HVG-ben megjelent újságcikk is bemutatja, hogy mivel szemben kellett tartanom magam az újságírók és a lap érdekében, de sok közvetlen munkatársamnak is. Mikor húsz ember munkájáért tartozol felelősséggel, akkor a személyes érdekek háttérbe szorulnak, egyszerűbb lett volna otthagyni az egészet, mikor megkezdődtek a beszervezések a cikkben bemutatott egyesületbe. Azonban igyekeztünk "emberarcúvá" formálni a viszonyokat. Német Tímeával azonban nem lehetett, amolyan parancsteljesítő volt, így néhány munkát leszámítva végül kivontam magam a szerkesztőségből 2012-ben. Azért is tehettem ezt meg, mert az Artisjus "az év fiatal újságírója" díjjal tüntetett ki egy Lovasi Andrással készült interjúért. Így megnyíltak Budapesten azok a kapuk, amik az Index köreibe vezetett. Írásokat jegyeztem a Dal+Szerző magazinban, a Lángoló Gitárok blogon keresztül meg az Indexnél. A helyszínről tudósítottam a decemberi hallgatói tüntetéseknél. Nagy élmény volt, hogy hamarabb tudtam, mikor melyik hidat foglalják majd el a tüntetők, mint akár a felvonulók, vagy a rendőrség. Alapvetően szabadúszó maradtam, tehát egy gyakornokszerű pozícióból dolgoztam, végül a szerkesztőség rendes tagja nem lettem. Ezt nem éltem meg kudarcként, egyszerűen nehéz bejutni, legyenek bármilyen referenciáid. Azonban egy korábban érkezett hanganyag arra késztetett, hogy megfelelő országos médiumban hozzam le a szegedi EHÖK, Mechler Ákos és köreinek ügyleteit. Mert az ilyet nem lehet a szőnyeg alá söpörni.

D.: Említetted, hogy távol akartad tartani magad a HÖK-től, de ezt a SZTE-reo főszerkesztőjeként már nem tudtad kivitelezni, így beleláttál abba, amit én csak úgy hívok, hogy egyetemi maffia. Egy tájékozott egyetemistának a neved hallatán most az oknyomozó szó juthat először eszébe. Voltak, akik örültek annak, hogy beszámoltál a piramisjáték ügyről, de akadtak olyanok is, akiknél kiverted a biztosítékot és ezért lejárató-hadjáratot indítottak ellened.

U.GY.: Sokan nehezen hiszik el, hogy az a cikk nem vendetta. Rengeteg érzelmet kellett elnyomnom, hogy az évek alatt minden összeálljon ahhoz, hogy megszülessen az írás. Kötelességem volt ezt elnyomni, mert igaz, hogy sok ember munkáját ellehetetlenítették, azonban fejetlenül nem lehet senkit sem gyanúsítani. Azt állította egy HÖK-közeli portál, hogy Mechler a mentorom volt. Ez volt az egyetlen vérlázító dolog, amit ott olvashattam. Mert más, amikor a tényeket elferdítik, de olyan dologról írni, amire semmilyen rálátásuk nincs, az más. Mechler egy szomorú sorsú fiatal, akit felkarolt anno Török Márk, azonban a saját eszközeként használta, nem volt több. Számomra eleinte egy haver volt, akivel meg lehet inni egy-két sört. Sokat kereste a társaságom, mert az egyik kedves ismerősöm a barátnője volt. Az újságírási szándékkal is én kerestem meg, adott egy telefonszámot, amit egy HÖK elnöknek illik is. Egyszerűen azért tudtunk kijönni egymással, mert nem volt olyan kapcsolódási pont, ahol összekülönbözhettünk volna, mivel nem voltunk barátok. Mikor megkeresett a beszervezési szándékkal, akkor persze helyére került nálam is a szerepe. Hallottam, hogy az ügy kirobbanása miatt az új munkahelyéről is kirúgták. Ezt sajnálja az ember, mert elvégre mindenkit megillet az ártatlanság vélelme, nem is volt szándékom az ilyen. Egyszerűen az elkövetett dolgokért vállalni kell a felelősséget, más nem mozgatott vele kapcsolatban. Hogy a hökösök mit gondolnak, az meg nem érdekel. Az EHÖK eljutott a határáig, recseg-ropog és magát rohasztja el. Az a dolgom, hogy a felelősök ne tűnjenek el. Hallgatók, egyetemi oktatók kerestek meg és gratuláltak, hogy "Végre!". Nem szeretnék előre inni a medve bőrére, még lesz írás az ügyről, azonban az ügyészség feladata mindent kideríteni. Azoknak kell majd gratulálni, akik saját magukat nem féltve segítettek. Hogy én állok ki az csak abból fakad, hogy összegyűjtöttem mindent és én megtehetem, mert nem tudnak a mocskolódáson kívül velem mit kezdeni. Ezért nyilatkoztam a Délmagyarországnak, hogy nem egy ezüstpáncélos lovag vagyok. Sokkal inkább a rossz hírek hozója. Egyelőre a fejem a helyén van.

D.: Húgod, Zita nem követett téged Szegedre, helyette a Pécsi Tudományegyetemen folytatta tanulmányait. Miért?

U.GY.: Egyszerűen oda szeretett volna jelentkezni. Szintén egy egyetemi, emberi léptékű városról beszélünk, ráadásul hegyekkel. Mivel neki is a szívügye a túrázás, így vonzóbb volt számára.

D.: Mit jelent az, hogy szívügyed a túrázás és mivel töltöd még a szabadidődet?

U.GY.: Anno lehetőségem nyílt egy baráti társasággal végigjárni az Országos Kék Túra útvonalát, csakúgy mint ahogy Rockenbauer Pál és társai bemutatták a Másfélmillió lépés Magyarországon c. filmsorozatban. Ezt követően a Dél-dunántúli útvonalat is végigjártuk, így összesen 1700 km-t tettünk meg az országban gyalogszerrel, de ez csak a kék jelzésre érvényes, valójában 8 éves korom óta járok túrázni, lehetőleg havonta. Budapest mióta itt élek elvarázsolt, de a magyar valóságot is érzékelhetőbbé tette. Szeged valahol egy sziget az Alföldön, kulturálisan is önellátó. Budapest a színházaival, koncertjeivel, kiállításaival mindig nyújt valamit. Ha meg nem erre vágyom, akkor pár napra eltűnök a hegyekben.

uny3.jpg

D.: Érdekes módon a szabadidős tevékenységeidnél nem említetted azt, amikor nem cikkek írására használod a tollad, vagy ezt munkának tekinted?

U.GY.: Úgy fogalmaznám meg, hogy egyelőre szüneteltetem az ilyen írásokat. Ugyan volt megjelenésem novelláimmal kötetekben is, ami pozitív visszajelzés volt, de a valóság egyszerűbben tükröződik egy újságcikkben. Nagy hatással volt rám Örkény és Bukowski, vagy a Szindbád történetek, Esti Kornél. Valahol mindegyik egy értelmiségi kesergés, aminek egyre kevésbé vagyok a híve. Ezzel nem elhatárolódom tőlük, csak látni kell, hogy kevesebb kesergéssel és célirányos munkával többet lehet elérni, ha más emberek szemléletét is tágítani akarjuk. Senkinek nem lesz szimpatikus egy síró múzeumi kurátor. A kurátor feladata az, hogy megnézzék az emberek Kossuth Lajos bicskáját, hogy érdekessé tegye minden hátráltató tényező ellenére, ami a munkát nehezíti. Különben nem is biztos, hogy ez a hivatása. Én most arra várok, hogy meglegyen a személyiségemhez és a hivatásomhoz megfelelő saját hangom, ezt követően újra neki tudok állni, a régebbieket feldolgozni, a félkészeket befejezni.

D.: A tanári és az újságírói munkában több hasonlóság is van, mindkettő célja a tájékoztatás és mindkettő napi 24 órás munkaidőt követel magának. Mindeközben úgy hallottam, hogy te szeretsz jó sokat aludni. Mi leszel így 5 év múlva azon kívül, hogy nagyon kialvatlan?

U.GY.: Igazából csak azért tűnik úgy, hogy sokat alszom, mert rendszerint hajnalig vagyok fent, így törvényszerű sokszor a dél körüli kelés. Az újságírásnak megvan az a szépsége, hogy a lapzártát leszámítva úgy tudja az ember alakítani az idejét, ahogy szeretné. Sok interjúalany a normál munkaidő után ér csak rá, így estére jut a munka nagy része. Amúgy engem a pörgés alakít. Előfordult, hogy 2-3 órákat aludtam, mert reggel már egy vágónál kellett ülnöm, hogy formába öntsük az előző este elkövetett anyagot, mindezt egy héten keresztül minden probléma nélkül. Amint bekerül a tanítás is az életembe, nyilván változtatnom kell ezen, de egyelőre az írást tartom elsődleges hivatásomnak. Azt el tudom képzelni, hogy újságírás mellett óraadó tanár legyek, azonban fordítva nem. Egy főállású tanár gyerekek fejlődésért felel, nem fér meg mellette az újságírás, az állandó éjszakázással. Így egyirányúsítottam magam előtt az utat: újságot írok, majd elkezdek tanítani. Hogy írni hol fogok, az még mindig kérdéses, ugyanis most együttműködtünk a HVG-vel, azonban sok lépcsőt meg kell még másznom, sok disznóságról kell még lerántani a leplet ahhoz, hogy tényleg megmutassam, hogy megállom a helyem. Mindig is a HVG-t tartottam a hazai szakma csúcsának, de onnan is van tovább, az meg a háborús tudósítás. Midig csak elkezdeni nehéz, a többi már jön magától.

Az említett HVG cikkről és annak következményeiről az Átlátszó Oktatáson olvasható egy részletes összefoglaló.

Címkék: portré Szeged

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása